Mindent elszúrtam. Soha többé nem láthatom azt a személyt, aki a világot jelenti számomra. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Lehetetlen, hogy így érjen véget! Pengeélen táncoltunk, annyi mindenen keresztülmentünk, és mindez hiába lett volna? Mindent kockára tettem. A családomat, a jövőmet. Ő ennél sokkal többet: a szabadságát... A legrosszabb nem az, hogy engem tart felelősnek a szakításunkért. Hanem az, hogy igaza is van. Ő tényleg mindent feláldozott, én pedig önző voltam. Csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt, nem törődve azzal, hogy neki tönkremegy az élete. Én jelentettem volna számára a megváltást, ahogyan ő is nekem. De elrontottam. És visszacsinálni már nem tudom. De helyrehozni talán még igen. Bármibe is kerül, vissza kell szereznem őt!
Gondolatmenetemből a csengő idegesítő hangja rázott ki. Senki nem volt otthon, így arra kényszerültem, hogy én magam nyissak ajtót. Magamra tekertem a pokrócomat, nem törődve azzal, hogy a kint várakozó személy, ha nyíltan nem is, magában biztosan kinevet majd érdekes kinézetemért. Annyira nem volt kedvem semmihez, hogy konkrétan odacsoszogtam a bejárathoz. Elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd lenyomtam a kilincset.
- Doktor úr? - néztem kitágult pupillákkal vendégemre. - Hogy kerül ön ide?
- Üdvözlöm, Miss Price! - köszönt illemtudóan, bár látszott rajta, hogy kissé zavarban van.. Bevallom, kicsit én is elpirultam, amiért pizsamában, pokróccal a hátamon nyitottam ajtót, ráadásul én még csak nem is köszöntem. Viszont tény, hogy ő volt a legutolsó személy, akire számítottam. Ha csak a postás jött volna, akkor figyelmen kívül is hagyom öltözékemet, így viszont kezdett egyre jobban égni az arcom. - A táskáját a kórházban felejtette csupán azt hoztam vissza - nyújtotta át nekem az említett tárgyat..
- Köszönöm, Dr. Watson!
- Ne haragudj, ha megsértelek, de nem tegeződhetnénk? Hiszen alig néhány évvel vagyok csak idősebb - vetette fel. A korkérdés előhozott bennem valamit. Egy közeli emléket. Egy még friss sebet.
- Hívj végre Ronaldnak! Csak ennyit kértem - nézett rám kétségbeesetten. - Őszintén, mi tart vissza? És nehogy megint azzal a zagyvasággal gyere, hogy félsz, hogy úgy megszokod, hogy utána véletlenül elszólod magad mások előtt! A fenébe, Jane, én szeretlek! Én mindent feláldoztam érted, de ha így viselkedsz, félek, hogy hiába tettem. - Kerestem a szavakat, de nem tudtam, mit reagáljak. Magam is elgondolkoztam, hogy miért viselkedem így, de nem láttam rá más magyarázatot, csak amit ő maga korábban is említett. Próbáltam elnyomni magamban, de lehet, hogy mindvégig igaza volt.
- Nem hiszem, hogy valaha is újra találkoznánk, de ha ennyire szeretnéd - tértem át máris a tegezésre, ahogy kérte, miközben átvettem tőle a táskámat - legyen - húztam mosolyra a számat. Nem volt őszinte, de nem akartam még az arckifejezésemmel is azt a benyomást kelteni, milyen nyomorultul éreztem magam. Ami persze így is volt, csak nem szerettem volna egy ismeretlen orrára kötni.
- Miért ne találkoznánk? A becsületes megtaláló nem érdemel semmilyen jutalmat? - nézett le rám ártatlanul.
- Mire gondolsz? - húztam össze a szemhéjaimat gyanakvóan.
- Egy kávé, esetleg egy vacsora? Attól függ, mennyi fér bele - puhatolózott. Alig hittem a fülemnek. Furcsa érzés volt hogy valaki randevúra hív. Nyilván azért, mert alig pár nap telt el a szakításom óta. Persze ezt Daniel nem tudhatta. Nem akartam udvariatlan lenni, amellett, hogy tudtam, nem fogok vele sehová sem menni.
- Ha most bejössz, és főzök két kávét az elég lesz? - erőltettem magamra egy újabb mosolyt.
- Kezdetnek megteszi - csillant fel a szeme, én pedig jobban kitártam az ajtót, hogy bejöhessen...
- Köszönöm, Dr. Watson!
- Ne haragudj, ha megsértelek, de nem tegeződhetnénk? Hiszen alig néhány évvel vagyok csak idősebb - vetette fel. A korkérdés előhozott bennem valamit. Egy közeli emléket. Egy még friss sebet.
- Hívj végre Ronaldnak! Csak ennyit kértem - nézett rám kétségbeesetten. - Őszintén, mi tart vissza? És nehogy megint azzal a zagyvasággal gyere, hogy félsz, hogy úgy megszokod, hogy utána véletlenül elszólod magad mások előtt! A fenébe, Jane, én szeretlek! Én mindent feláldoztam érted, de ha így viselkedsz, félek, hogy hiába tettem. - Kerestem a szavakat, de nem tudtam, mit reagáljak. Magam is elgondolkoztam, hogy miért viselkedem így, de nem láttam rá más magyarázatot, csak amit ő maga korábban is említett. Próbáltam elnyomni magamban, de lehet, hogy mindvégig igaza volt.
- Nem hiszem, hogy valaha is újra találkoznánk, de ha ennyire szeretnéd - tértem át máris a tegezésre, ahogy kérte, miközben átvettem tőle a táskámat - legyen - húztam mosolyra a számat. Nem volt őszinte, de nem akartam még az arckifejezésemmel is azt a benyomást kelteni, milyen nyomorultul éreztem magam. Ami persze így is volt, csak nem szerettem volna egy ismeretlen orrára kötni.
- Miért ne találkoznánk? A becsületes megtaláló nem érdemel semmilyen jutalmat? - nézett le rám ártatlanul.
- Mire gondolsz? - húztam össze a szemhéjaimat gyanakvóan.
- Egy kávé, esetleg egy vacsora? Attól függ, mennyi fér bele - puhatolózott. Alig hittem a fülemnek. Furcsa érzés volt hogy valaki randevúra hív. Nyilván azért, mert alig pár nap telt el a szakításom óta. Persze ezt Daniel nem tudhatta. Nem akartam udvariatlan lenni, amellett, hogy tudtam, nem fogok vele sehová sem menni.
- Ha most bejössz, és főzök két kávét az elég lesz? - erőltettem magamra egy újabb mosolyt.
- Kezdetnek megteszi - csillant fel a szeme, én pedig jobban kitártam az ajtót, hogy bejöhessen...
